Az angyal...

Leszállt az este. A távolban még látszott néhány világosabb felhõ, de szép lassan azok is továbbúsztak. Az utcai lámpák már világítottak a parkban kis fapadok közelében. A nõ az órájára nézett. Még mûködött benne az elem. Csomagjából kivett egy fakó piros plédet és a padra terítette. Kis csomagját a feje alá tette, és megpróbált elaludni. Kihalt volt már a park, csak néhány párocska sétált el mellette. Fáradt volt már és éhes. Még azért van egy kevés pénze. Szerencsére jó idõ van, nem fázik. Megpróbál nem gondolni a jövõre, és túlélni a napokat. Az akác nehéz illata elborította a kis parkot, az égen csillagok ragyogtak. Mariann kinyitotta szemeit és a csillagokat nézte. Eszébe jutott, hogy már kislánykorában is mennyire szerette nézni õket. Hirtelen peregni kezdett elõtte élete filmje. Édesanyját látta báli ruhában végigpörögni a kis lakásban, és hallotta boldog nevetését. Valami mindig hiányzott az életébõl. Egy testvér, mert egyszem gyermekként nõtt fel, ennek minden elõnyével és hátrányával. Minden megadtak neki, minden divatba jött játék, késõbb ruha az õvé volt elõször mindig az óvodában, majd az iskolában. Irigyelték is sokan ez miatt, ezért nagyon büszke és hiú is volt. Eszébe jutott, hogy nem volt valami jószívû gyermek, néha csúfolt más szegényebb gyermekeket, lenézte õket. Egyszer egy fiúba azért mégis nagyon szerelmes lett. Õ maga sem tudta miért. Pedig a fiú szegényebb volt, de annál gazdagabb lélekkel megáldva. Szép volt a lány, a fiú is szerette õt. De a gõg gyõzött benne és mégis szakított vele. Késõbb felnõtt korában már olyan férfiakkal állt csak szóba, akiknek tele volt a zsebük. Késõbb feleségül ment egy gazdag üzletemberhez, de csak a pénze miatt, mert más nem számított neki. Dolgoznia soha nem kellett, eltartotta a férje. Gyermekük nem született, így az örökbefogadáson gondolkodtak már, mikor megtörtént a tragédia. Férje egy rossz üzletre tett szert, és mindenük elúszott. Ezután rendszeresen inni kezdett. Elõször csak keveset, majd egyre többet. Végül megfulladva találtak rá egy esõs hajnalon az utca kövén... Ezután egy szép tavaszi napon jöttek lefoglalni a szép nagy lakást, melyet jelzáloghitel terhelt. Iszonyú volt az a nap. Összeszedte kis csomagját ami volt, és neki a világnak! Szülei kimentek Amerikába, a lakás sincs már meg, testvére sincs, senkije, még ismerõse is alig. Hova menjen? Az égbolt egyre sötétebb árnyalatot öltött, a csillagok biztatóan néztek rá. Számára már csak a most létezett. Nem is mert a jövõre gondolni. Megpróbált elaludni. Hirtelen úgy érezte, mintha valaki nézné. Kinyitotta szemeit. Egy szép nõi alakot látott maga elõtt, aki úgy nézett ki, mintha a régi korokból pottyant volna ide. Mariann zavarba jött.

- Nem tudok hol aludni... Nincs otthonom...

- Ne röstelkedj Mariann, tudom...

- Honnan tudod, ki vagy te?

- Régóta ismerlek, már kislány korod óta figyellek. Megpróbáltam felvenni veled a kapcsolatot, de soha nem figyeltél rám. Mindig rossz úton haladtál, s annyit hibáztál életedben, hogy látod ez lett az eredménye. Mariann megzavarodva nézte. Rosszul estek neki ezek a szavak, de a szép nõalak annyira õszintén és szeretettel beszélt, hogy nem tudott érte haragudni. Elgondolkodott...

- Mindig rossz úton? Ezt hogy érted?

- Soha nem figyeltél a szíved hangjára. Talán csak egyszer, mikor Márkkal szerettétek egymást. Ez volt életed egyetlen jó döntése, mert akkor a szívedre hallgattál. De mikor mindenkit kigúnyoltál és lenéztél, nem önmagad voltál. Akkor sem, mikor érdekbõl mentél férjhez. Rengeteg karmát csináltál magadnak. Talán ha szíved egyszer majd megtelik szeretettel, meglátod a fényt, ami megvilágítja utadat... Akkor még van lehetõséged kijavítani hibáidat, és ha kerülõúton is, de elérni célodat..

- Ki vagy te?... Mire választ kapott volna a szép nõi alak eltünt. Közben felkelt már a nap, s vidám emberek járták a kis parkot. Gyerekek játszottak, mindenkinek a délelõtti nap derûs fénye tükrözõdött a szemében. Feje fölött galambok repültek. Egy asszony kisgyermeket vitt a karjában. Van aki munkába sietett éppen. A valóság ezernyi színben tündökölt. Egy kislány odament Mariannhoz.

- Odaadom a tízóraim jó? Én úgy sem szeretem.

- Köszönöm... - rebegte és szeme megtelt könnyel... Megette a szalámis zsömlét, összecsomagolta a fakó piros plédet, és elindult. Hagyta, hogy a lába vezesse. Majdnem a hirdetõoszlopba ütközött. Ekkor látta meg a hirdetést: "Holéczi Márk bentlakásos bejárónõt keres."

- Köszönöm... rebegte a felhõket nézve Mariann, és elindult a Nefelejts utca felé...